22. rész - És, még mindig nem kérte meg a kezét?

Harry Styles 

Ajkai az enyémeken pihentek, ujjai a hajammal játszadoztak, combjai pedig a csípőmet fogták közre. Felmordultam, mikor meghúzta egy tincsem. Egyik kezemet csípőjéről a hajába vezettem, s még jobban magamhoz húztam.

5 éve voltunk együtt, de még mindig ugyanazt, sőt sokkal többet éreztem, amit a legelső csókunknál, mikor rájöttem, hogy menthetetlenül beleestem. Pedig az, az érzés még semmi volt, ahhoz, amit most érzek.

Az emberek napról- napra változnak, úgy ahogyan az érzések. Vagy felerősödnek, vagy épp elhalványulnak, s végül teljesen semmivé lesznek. De, ha huzamosabb ideig élsz együtt valakivel, akit szeretsz, minden egyes nap rájössz, hogy nem tudnál nélküle egy napig se létezni. És, ahogy telt az idő, úgy éreztem egyre jobban, hogy Aurora nélkül lassan a lélegzés is lehetetlen volt.

Nem csak a nőket nyugtatja meg, hogy a szeretett férfi karjai között lehettek. A férfiak, vagyis mi, nem is tudtunk jobbat elképzelni annál, hogy életünk szerelemét ölelhessük.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem, mikor elhúzódott tőlem, hogy levegőhöz jusson. Könnyes szemekkel bólogatott, makacs cseppek folytak végig az arcán, egyetemben fekete szempillafestékével. De, még így is lehetetlenül gyönyörű volt - És, ez már fix? - újabb bólintás volt a válasza, én pedig hitetlenkedve felnevettem - Ha tudnád, mióta várok erre! - az én szemeimet is szúrni kezdték a könnyek - Ezt Sally- éknek azonnal tudniuk kell! Sőt, mindenkinek! Azt akarom, hogy mindenki tudja, én vagyok a világ legeslegboldogabb embere! Szerencsés egy marha vagyok, melletted, remélem tudod. A világon mindennél jobban szeretlek, Aurora Moore! - kiáltottam, s újabb csókba vontam. Erősen markolta a pólómat a derekamnál, szinte ragaszkodóan bújt hozzám - Annyira hihetetlenül, marhára, átkozottul, és reménytelenül szeretlek, hogy az leírhatatlan.

- Mit mondtam a nyálas dumáról? - kuncogott, elrontva a romantikus pillanatot. Megráztam a fejemet, míg jobban magamhoz húztam, és a telefonom után kezdtem kutatni.

- Azt se tudom kit hívjak először - sóhajtottam zavaromban, míg a névjegyzéket görgettem fel - le. Végül megállapodtam a lányom nevénél.

Sally egyébként elragadó 8 éves volt. Hullámos szőke haja, és szinte fekete szemei voltak. Míg három évesen alacsonynak számított, most igenis magas lett. Folyamatosan mosolygott, és a srácok minden faviccén hangosan kacagott. Bárkinek képes volt segíteni, még akkor is, ha nem ismerte az illetőt. Nem érdekelte, hogy nem mehetett egyedül az utcára, a sarkában mindig volt minimum egy biztonsági őr. A srácok családjával különösen jól kijött, főleg a vele egyidős Theo-val.

- Szia, Apa - szólalt meg csilingelő hangján. A háttérből babasírás hallatszott, így biztosra vettem, hogy Niall-éknél van, és Nolan épp akkor kelhetett fel. Niall és a nővérem tavaly házasodtak össze, három hónappal az első gyermekük születése előtt - Miért hívtál? Baj van?

-Nem, dehogy. Csak, umm, mikor tudsz legközelebb hazajönni? - vakartam meg a tarkómat. Gemma és Niall Holmes Chapel-ben éltek, és fogalmam sincs arról, hogy a testvérem, hogyan vette rá a szőkét, hogy oda költözzenek.

- Azt mondta Niall, hogy már csak holnap tudnak hazavinni - hangjából hallatszott a szomorúság - Apa tényleg nincs baj?

- Na, jó - sóhajtottam - Mivel a neten már elég hamar fent lesz, és utánad Gemma-t fogom hívni, így elmondom most. De, kérlek, ne mondd el a keresztanyádnak. Menj tőle minél messzebbre - kértem, mire zavarodottan felnevetett - Szóval, huh, én is most tudtam meg, és 30 percen belül már orvosnál leszünk, de nagyon úgy néz ki, hogy testvéred lesz! - néhány másodpercig néma csend volt, már ellenőriztem, hogy vonalban van - e még, amikor éles sikítás hagyta el a száját.

- Komolyan, Apa?

***

Aurora a kezemet szorongatva ült a magánrendelő várójában, míg az előttünk lévőt vártuk, hogy kijöjjön. A lábam fel - le járt, évek óta nem voltam ilyen helyen. Pontosabban 8 éve, mielőtt Sally megszületett.

- Ugye bírni fogjuk? - fordult felém hirtelen - Nekem még soha nem volt gyerekem - rázta a fejét.

- Hé, Sally már a te lányod is - figyelmeztettem, de tudtam, hogy érti - Persze, hogy bírni fogjuk. És, biztos lehetsz benne, hogy anya az első három hónapra ide költözik, hogy segítsen. Különben is, Sally már szinte felnőtt. Mármint érted, hogy értem - nevetve bólogatott, majd szinte engem is magával rántva felpattant, hogy bemenjünk.

- Jó napot, Dr. Wilson vagyok - mutatkozott be az orvos. Alacsony volt, szőke hajú, és szemüveges. Kedvesen mosolygott ránk, én pedig hirtelen megkönnyebbültem, hogy Aurora női orvost választott - Á, Mr Styles, micsoda megtiszteltetés! - nézett rám - Ó, csak nem bevállal egy második gyereket? - nevetett saját magán.

- De, azt hiszem, igen - makogtam - Ő, a barátnőm, Aurora Moore - húztam magam mellé a lányt, és karoltam át a derekát, míg ő bemutatkozott az orvosnak.

- Hogy - hogy nem vette még el? - rikkantotta meglepetten, míg Aurora-t felsegítette a vizsgáló asztalra, s megkérte, hogy húzza fel a pólóját.

- Nem tartottam szükségesnek - vontam vállat zsebre dugott kézzel. A másikat barátnőm szorongatta már - már görcsösen.

- Jól van, jól van - sóhajtotta - Nézzük mi van itt! - nyomott zselét Aurora hasára, majd a kütyüt mozgatni kezdte ott. Pár percig néma csend volt, egészen addig, amíg szemöldökeit összeráncolva nem kezdett jobban kezdett koncentrálni - Hopp, hopp! - kiáltotta meglepetten. Felnagyította a képet, hogy mi is jobban lássuk. Valami volt benne. Valami más, mint amit Sally-nél láttam - Ketten vannak! - párszor még körzött a kütyüvel, hogy biztos legyen benne, tényleg igazat mondott -e - Igen, gratulálok! - mosolygott ránk - Kérnek képet? - kérdezte, de választ nem igazán kapott. Aurora a szája elé kapta a kezét, némán zokogott. Meg sem vártam, hogy letörölje a trutyit a hasáról, szorosan magamhoz húztam. Férfi léttemre, ma másodjára sírtam el magam.

- Köszönöm, annyira köszönöm! - suttogtam, míg elvettem a kezét, az arcáról, és csókokkal árasztottam el. Dr. Wilson megint feltette a kérdését, hogy kérünk -e képet. Némán, csupán egy bólintással válaszoltam. Aurora szemei félelmet tükröztek, amit nem értettem. Korábban bébiszitter volt, és több, mint 5 éve neveltük közösen Sally-t. Tökéletes anya lesz belőle. Már most az - Tudom, hogy félsz, de kérlek, ne tedd! Csodás vagy. Azért tanultál, hogy gyereket nevelhess, nem? Ez volt a munkád, tőled nem tudnak jobban gyerekekre vigyázni. Igen, Sally nem a vérszerinti lányod, de kit érdekel? Már az első perctől kezdve úgy bántál vele, mint a sajátoddal. Bevallom, talán ez volt az első, és legfontosabb dolog, amiért beléd szerettem. Nem kell félned, hogy nem bírnál az ikrekkel. Itt vagyok én is, mindig itt leszek. Nagyon jól tudod, hogy az életem árán is megvédelek bármitől, és bárkitől. Tudom, hogy ma már sokadjára mondom, de úgy érzem ez nem lehet elég. Elmondhatatlanul szeretlek, és már most imádom a két pocak lakót is, de kérlek, nagyon - nagyon szépen kérlek, hogy ne aggódj! - néztem rá könyörgően. Megrázta a fejét, karjait a nyakam köré tekerve rántott magához, és csókolt meg.

- Már megint a nyálas duma - suttogta, mire elnevettem magam. Kuncogva fúrta a fejét a nyakamba. Nem zavart, hogy az orvos mindezt végig nézi, a legkevésbé sem érdekelt.

- És, még mindig nem kérte meg a kezét?! - kiáltott fel, mire rákaptam a tekintetem. Széttárt karokkal meredt ránk. Viszont nem tudta leplezni, hogy mennyire meghatódott - Komolyan, térdeljen már le, és nyögje ki, vagy én teszem meg! - fonta keresztbe a karját, majd mindenki elnevette magát.



- De, még gyűrű sincs nálam! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül - És nem így terveztem!

- T-te tervezted, hogy megkéred a kezem? - lepődött meg Aurora. Felé fordultam, és zavartan elmosolyodtam. Vele soha nem voltam az a magabiztos srác, akiről annyit pletykáltak.

- Amióta ismerlek - suttogtam. Összeszorítottam a szemeimet, mély levegőt vettem. Gyorsan átgondoltam a dolgokat - Tudod... - sóhajtottam, míg féltérdre ereszkedtem. Azt se tudtam, hogy mondjam - kibaszottul szeretlek! - nyögtem ki, mire felnevetett - Azt se tudom, mit mondjak, basszus! - nyekeregtem - Jó legyen, egyszerűen csak megkérdezem. Nincs nálam gyűrű, nem nézek úgy ki, mint egy kicseszett pingvin, és egy nőgyágyaszati rendelőben vagyunk, és még gyertyák sincsenek, nem mellesleg itt van az orvos, aki segíteni fog az ikreink megszületésében, de ha van tökéletes alkalom, akkor igaza van Dr. Wilson- nak, ez az! Aurora Rosalie Moore, hozzám jössz feleségül? - kezeim közé vettem az övéit, félve felnéztem rá. Mosolygott, talán úgy, mint még sosem.

- Végre nem voltál nyálas! - kacagott. Hitetlenül felnevettem, lehetetlen volt, hogy még most is csak ezen van fennakadva - Nem hiszem el, hogy még kérdés! Persze, hogy hozzád megyek! - nem törődve a hasán lévő zselével, megigazította a pólóját, majd a nyakamba vetette magát.


Nos, hiányoltátok, a gyűrűt, meg a közös gyereket. :DD
Tessék:")
Megjegyzem, hogy én ezt nem így terveztem, az eljegyzés még odébb lett volna, de annyira elkapott a hév. :DD 
Remélem tetszik, én kivételesen nagyon imádom!:)
Jó olvasást, hagyj nyomot magad után!:) 
xxx.Lacy