Epilógus - Mindennél jobban

Sally Styles

Idegesen toporogtam a tükör előtt, a bőrt is lerágva a frissen manikűrözött ujjaimról. Tekinetetemet végig vezettem a tükörképemen, szinte hihetetlen volt, amit ott láttam. Egy teljesen más ember állt velem szemben. Göndör, sötétszőke hajam, most szoros kontyba volt fogva a fejem tetején, csupán néhány kisebb tincs adott keretet az arcomnak. A sminkem egyszerű, de mégis nagyszerű volt, természetesen Louise nénikém jóvoltából. A fehér ruha derékból bővült ki teljesen, lábaimat több ezer réteg tüll fedte. Hitetlenkedve mértem végig magam, egymás után többször is, s nyílván folytattam volna eme tevékenységet, ha nem rontanak be hozzám, egyszerre minimum 15-en. Egyszerre, egymás szavába vágva kezdtek el hadarni, különböző - jelen esetnen, totálisan lényegtelen - dolgokról, pontosan addig a pontig, amíg drága anyám - aki elég rendesen kicsípte magát a mai napra - be nem sokkalt, s ki nem zavart mindenkit.
Fejével intett, hogy üljünk le a fehér kanapéra, így miután segített eligazítani a méretes ruhámat, már mellette, féloldalasan felé fordulva foglaltam helyet.
- Megértem, ha izgulsz - szólalt meg, kezei közé véve sajátjaimat - Én is ezt tettem, mikor apádhoz mentem hozzá. Imádtam, szerettem, sőt még mindig kislányos rajongást érzek iránta, a mérhetetlen szerelem mellett - megforgattam a szemeimet, mint mindig, amikor az apával való szerelméről mesélt -, de valahogy akkor is féltem. Nekem szinte alig volt kapcsolatom előtte, ő pedig már keresztülment egy váláson, azt hittem, sőt volt egy olyan momentumom, - kerek 5 perccel azelőtt, hogy az oltár elé állok- , hogy lelépek. De, mégsem tettem meg - mosolyodott el halványan - megembereltem magam, kinéztem a folyosóra, hogy lássam a pörgést, és csak meghallottam, hogy a szemben lévő szobában nevet. Akkor jöttem rá, hogy képtelen lennék élni nélküle. Alattunk, ha kinézel az ablakon - bökött a nyílászáró felé, s segítve a felállásban, oda sétáltunk, hogy kinézzünk rajta - éppen az oltárt látod, ahol már ott áll a vőlegényed - tekintetemet arra a pontra vezettem, amelyikről beszélt.
Ugyanolyan idegesnek nézett ki, mint amilyen én voltam pár perccel ezelőttig.
Egy perc alatt minimum hatvanszor túrt barna tincsei közé, ajkait már véresre harapta, de kitartóan ott állt, és várt, abban a röhejes pingvin cuccban.
- Csak nézz rá, Drew-re. Gondolkozz el. Le tudnád élni az életed, nélküle? - nemlegesen megráztam a fejemet, egyre nagyobb vágyat érzeve mostmár, hogy a felesége legyek, teljesen az övé - Sally, kicsim - újból megforgattam a szemeimet, ám ezúttal a kicsim szó miatt. Lassan 24 leszek, de még mindig kicsimnek hív - Tudom, hogy fura számodra, hogy az igazi anyád nincs itt - sóhajtotta, pont úgy, mint aki nagy dolgot készült mondani. Persze, hogy azt tette - De, szeretném, ha tudnád, hogy rám bármikor, bármilyen téren számíthatsz. Ha, kell most megszöktetlek innen Mexikóba, vagy ha szeretnéd, akkor fogom a kezed. Mert, bár nem én szültelek, tényleg te vagy az én első gyermekem.
- Anya - suttogtam, könnyes szemekkel, felfelé pislogva - Nekem te vagy az igazi anyukám. Nem az a nő, aki nem tudott eljönni életem legfontosabb napjára, aki még a diplomaosztómon sem volt ott. Te vagy az én egyetlen, és igazi, hamisíthatatlan anyukám. Rengeteg dolgot köszönhetek neked, és tudom, hogy még nagyon sokat fogok is. Szeretlek, és köszönöm, hogy vagy apának, hogy boldoggá teszed őt, mert nekem mindig is az apukám az egyik legfontosabb ember a világon. Tényleg, nagyon szeretlek, Anya - öleltem meg, amennyire a ruhámtól lehetett - Ne merészelj sírni, mert akkor én is sírok, és tönkre megy a sminkem! - morogtam az ölelésbe, de hamar elszakadt tőlem.
- Apád 2 percen belül itt lesz, hogy az oltárhoz vezessen. Szóval, most utoljára mondom ezt, hiszen nem sokára már Mrs. Writtwer leszel. Szeretlek, Sally Styles - nyomott egy óvatos csókot a homlokomra, majd egyedül hagyott.
Apa pontosan akkor érkezett, mikor azt anya mondta, hogy érkezni fog.
Szorosan magához húzott, s felkuncogtam, ahogy göndör tincsei a nyakamat csiklandozták.
- Biztos vagy benne? - szorította meg a kezemet, miközben az oltártól elválasztó ajtó előtt álltunk - Figyelj, még leléphetünk, bárhová elviszlek - magyarázta, az egészet halál komolyan gondolva.
- Nem kell, Apa. Szeretem őt, majdnem mindennél jobban - mosolyogtam fel rá, halványan.
- Remélem, hogy én vagyok az egyetlen, akinél senkit nem szeretsz jobban- nevetett, s csókot nyomott a homlokomra.
- Igen, mindennél jobban szeretlek, Apa. 

✖✖✖✖

Csak neked Lajukám!❤ 

Az emberek egyre nagyobb létszámmal gyülekeztek London egyik legnagyobb szállodájának a kertjében. A Nap ragyogóan sütött, a napellenző ellenére is majdnem megvakítva a barna hajú vőlegényt, akit a menyasszonya titkon az ablakból figyelt.
Izgalom járta át a 24 éves lányt, Harry Styles legidősebb gyermekét. Sötétszőke loboncát, egy szoros kontyba rendezték a feje tetején, csak pár kisebb tincs keretezte az arcát, ami hihetetlenül hasonlított apjáéra. A fehér ruha kiemelte melleit, a derekánál gyöngyök díszítették, mielőtt kibővült volna, ezzel elfedve formás csípőjének látványát. Olyan volt, mint egy hercegnő, mégsem tudott megnyugodni.
Félt, hogy megunják egymást a vőlegényével, és túlontúl hamar lesz vége a házasságuknak.
Jobbnak látta volna, ha leléphet, de ezt megakadályozta a szobába csődülő női hadsereg, ami történetesen a barátnőit, és családtagjait jelentette. A hatalmas hangzavar most nem segített Sally-n, ezt észrevéve, nevelő anyja, akire az igaziként tekint, mindenkit kizavart a helyiségből, hogy beszélni tudjon a lánnyal.
Segített leülni neki, a fotelre, majd kezébe vette lánya kezeit, s halkan beszélni kezdett, mit is érzett, mielőtt hozzáment volna Harry-hez.
- Ha kell, meg sem állok veled Mexikóig - kuncogott, mire a vele szemben ülő Sally is halvány mosolyt erőltetett magára, ellepve izgalmát - De, most csak azt kérem, hogy még egyszer nézz ki az ablakon, nézz rá a férfira, akit szeretsz, és gondold végig. Le tudnád nélküle élni az életed? - apró csókot nyomott a lánya hajába, majd újra felkuncogva folytatta, ezúttal egy komolyabb témával - Tudom, hogy nem én vagyok az igazi anyád, nem is most szeretnék neked beszédet mondani, csak azt szeretném, hogy tudd; szeretlek Sally Styles - mondandója végén, meg sem várva a lány válaszát hátatfordított neki, hogy átadja helyét a férjének.
- Hé, várj - kapott utána Sally - Nem érdekel, hogy nem te szültél. Akkor is te neveltél fel, és olyan ajándékot adtál, amit soha nem tudok meghálálni neked. Boldoggá tetted azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek, apát - egy határozott mozdulattal magához vonta a megszeppent nőt, s addig ölelte, míg meg nem érkezett az apja, hogy oltárhoz vezesse.
A férfi gyors csókot lopott feleségétől, akivel már majdnem 21 éve van együtt. Szerelmes pillantásokkal méregették egymást, míg a háttérben álldogáló lányuk meg nem köszörülte a torkát. A nő lehajtott fejjel, pirultan hagyta magára apját és lányát.
- Gyönyörű vagy, életem - suttogta Harry, ahogy közelebb sétálva megfogta lánya kezeit. Megpörgette, hogy rendesen láthassa, s férfi létére könnyek gyűltek a szemébe - Olyan gyorsan felnőttél - suttogta magához szorítva legidősebb gyermekét - Még mindig emlékszem arra napra, mikor először  a karjaimban tarthattalak. Akkor is gyönyörű voltál, de soha nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire az leszel - motyogta, s csókot nyomott kicsi kincse halántékára. Hagyta, hogy belé karoljon, s levezette egészen addig az ajtóig, ami elválasztotta őket az oltártól.
- Még leléphetünk - fordult kapkodva a lánya felé. A gyerek kuncogva megrázta a fejét, csókot nyomva apja arcára - Szeretlek, Sally.
- Én is, apa - sóhajtotta, szorosabban karolva belé - Mindennél jobban - gyűltek könnyek a szemébe, amit Harry azonnal le is törölt.
- Ne feledd, mindig is apád lánya maradsz.

✖✖✖✖✖

El sem hiszem, hogy idáig is eljutottunk. Soha, nem éreztem magam elég erősnek, hogy befejezzek bármit is. De, ennek most mégis vége, és még úgy-ahogy sikeresen is hagyom abba. Nem terveztem, és nem is tervezem, hogy az írással helyezkednék el, mert nem érzem magam elég jónak hozzá. Ezt pedig csak azok tudják, akiknek HATALMAS, ÓRIÁSI köszönetet szeretnék mondani. 
Lucának, mert belekezdett ebbe a történetbe, holott neki nem is ez volt az elképzelése. Ő ügyvédes történetet akart... 
Gáspár Laurának, akinek az epilógust is írtam, nem tudom elmondani, miért vagyok hálás neki, csak annyit, hogy nagyon szeretem, és köszönöm! 
Fruzsinak, aki a csodás design-et kreálta, mindemellett a legjobb barátnőm, s talán legfőbb kritikusom. 
És, tényleg, talán a LEGNAGYOBB köszönet, Gre-t illeti, ugyanis akármikor képes volt végig hallgatni a hisztimet, a nyavalygásomat, nem egyszer pofozott fel virtuálisan - legalábbis szerintem - és bíztatott, kihúzott a békafeneke alól. 
Köszönet még nektek is, kedves olvasók! 
Az igazat megvallva, nem ezt vártam a történettől. Mármint. Ezelőtt is voltak már blogjaim, de nyolcad ennyi sikerük sem volt, mint ennek! 

Nem egyszer adott hatalmas löketet, ha ránéztem a számlálóra - mind az írásban, mind az edzéseken segített - és láttam, hogy mennyien olvastátok el a részeket, hányan iratkoztatok fel. 
Úristen. Ennek most tényleg vége? 
Tényleg. 
Már nem lesz több rész Aurora szemszögéből.
Már nem kell többet gondolkoznom, mit is kezdjek Harry karakterével. 
Már nem agyalok azon, hogy is kell viselkednie Sally-nek. 
Már nem hozok újabb fejezetet az Apja Lányára. 
Hiányozni fog, és talán nem is sírnék, ha nem a kedvenc dalom szólna éppen. 
Huh, 
KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖK, MINDENT!❤ 
xxx.Lacy.