8. rész - Természetes szépség

Harry Styles 

Megállok előtte, az ajtókeretnek támasztom testemet, karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt. Félve, ajkait rágcsálva pislog felém, barna szemei ijedten csillognak. Akármennyire is szívszaggató ez a nézése, nem fogom elengedni, addig amíg meg nem beszéljük a dolgokat. Mert van mit. Egésznap került, például a tánc után, mikor meglátta, hogy ott vagyok, egyszerűen kirohant a teremből. Aztán megcsókolt a tetőn, én pedig a pillanatnyi meglepettség miatt nem viszonoztam azt, ő pedig ismét elrohant.
- Harry?! - gondolataimból, egy sipoló, magas hang taszít vissza a zord valóságba, ahol a hátam mögött az az ember áll, akit a világon legjobban gyűlölök. Tekintetemet leveszem Aurora-ról, s megfordulok, hogy szembe nézhessek Harper-rel. Egy pillanatra a lélegzetem is elakad, ahogyan ránézek, és nem, nem attól, amilyen szép. A három éve még természetes szépség, most teljesen eltűnt, ha nem ismerném meg a hűvös, barna szemeket, azt se tudnám ki ez. Barna haját, platina szőkére váltotta, vékony ajkait, hatalmasra fújtatta, nem is beszélve a melleiről. Manikűrözött ujjaival, végig szánt haján, majd természet ellenesen keskeny csípőjére teszi a kezét. Megköszörülöm a torkom, s mielőtt megkérdezném, hogy mégis mi a francot keres itt, bemutatom neki, az eddig értetlenül ácsorgó Aurora-t.
- Aurora, ő itt Harper, a volt feleségem, Sally anyja - sóhajtom, a lány szemei hatalmasra nyílnak, hitetlenkedve méri végig, a tetőtől- talpig mű nőt - Harper, ő itt Aurora, Sally bébiszittere.

Rora csak bólint, s szinte elbújik a hátam mögött.
- Bébiszitter? - kacag fel gúnyosan Harper - Egyedül nem bírod, hm? Ennyire vagy jó apa?
- Te meg se szólalj! - dörrenek rá, nem érdekel, ha megijed - Mit keresel itt, Harper? - sziszegem, lassan kiejtve a szavakat. Érzem, hogy Aurora nyugtatólag a hátamra simítja a tenyerét, de jelen esetben ez semmit nem segít.
- Azért jöttem, hogy elvigyem a lányomat - ahogy kiejti a szavakat, úgy fordulok hátra Rora-hoz.
- Menj be a szobába, és vidd Sally-t is. Ki ne jöjjetek addig, amíg nem megyek értetek - suttogom olyan halkan, hogy félő még a lány se hallja meg, de szerencsémre egy bólintás után becsukja maga mögött az ajtót - A lányodat? Nem gondolod, hogy lassan 3 év után, kicsit elkésetél azzal, hogy Sallyt a lányodnak nevezd? - vonom fel a szemöldökömet, a hangom nyugodt, talán egy csepp gúny keveredhetett bele - Semmi jogod nincs innen elvinni, a lányomat. Különben is, a bírósági végzés szerint Sally teljes felügyelete az én feladatom. Ráadásul a kicsi, anyáméknál van - hazudom, és él bennem a remény, hogy ezzel el is megy. De Harper sajnos nem olyan. Melle előtt összefont karokkal mered rám, ajkaira eltökélt, egyben undorító vicsor kúszik.
- Azt hiszed, engem érdekel a bíróság? Szarok rá! A lányom nélkül nem megyek el, nem érted?! - sipákolja, mire több szobából is kinéznek, hogy mégis mi történik. Sóhajtva ragadom meg a karjánál, és húzom be a lakosztályunkba, hogy ne zavarja a többi vendéget.

- Először is, ne sipíts, mert nem csak engem, de másokat is megsüketítesz a rém idegesíth nyávogásoddal - sziszegem, miközben leültetem a kanapéra, míg én állva maradok - Másodszor, Sally-t ne merd a lányodnak nevezni. Semmi jogod nincs ahhoz! Én nevelem, én vagyok vele, mikor fáj a hasa, mikor rosszat álmodik, vagy nem tud aludni. Hol vagy te ilyenkor, hm? - már az sem érdekel, ha kiabálok vele, megérdemli - Éppen a hatszázadik fickóddal baszatod magad, jól gondolom? Hát, persze, hogy jól! - válaszolom meg a saját kérdésem - Miért szeretnéd elvinni? Ja, várj. Marhára nem érdekel, mert innen, nem viszed el a lányomat! - közelebb hajolok hozzá, szinte az arcába beszélek, ahogyan a két karommal megtámaszkodom az oldalain - Érthető voltam, Harper? - sziszegem. Bólint, de ismerem annyira, hogy tudjam nem adta még fel.
- Jaj, Harry cica - nyávogja, míg tenyerét az arcomra simítja - Próbáljuk meg együtt újra! Megváltoztam, hidd el! - simogat lassan, én pedig erősen kényszerítem magam, nehogy kihányjam a reggelimet. Indulatosan ellököm tenyerét az arcomról.
- Ha mégegyszer hozzám érsz, hívom Preston-t, de azt nem köszönöd meg, Harper cica - morgom gúnyosan. Ebben a pillanatban kinyílik a szobánk ajtaja, s Sally ront ki rajta.
- Apuciiii - fut felém egy lappal a kezében, míg Aurora sajnálkozó pillantásokkal rohan utána. Megrázom a fejem, hiszen ki tud ellenállni ennek a tüneménynek? - Nézd, mit rajzoltam! - dobja az ölembe a lapot, míg felmászik mellém, és a vállamba fúrja a fejét

Ajkaimba harapva próbálom elfolytani a mosolyomat lányom alkotását látván. Az a tipikus kislány rajz, amin középen ő áll, míg az egyik oldalán én, a másikon Aurora - Anyuci segített - meséli boldogan, ezzel három embert egyszerre lefagyasztva - Ugye? - fordul Rora felé, aki zavartan bólogat - Felismerted? - hajol közelebb teljesen figyelmen kívül hagyva Harper-t, az anyját - Az vagy te, az én, az pedig anyuci.
- Nagyon jó lett, kicsim - nyomok egy puszit a hajába, miután nyeltem egy hatalmasat, s ránéztem Harper-re - De, most figyelj egy kicsit rám - az ölembe húzom, azon gondolkozom, hogyan is kéne bemutatni neki az anyját - Az a néni ott - mutatok a velünk szemben ülő, szőke nőre, s mielőtt folytatnám, Sally a fülembe suttog:
-Aurora sokkal szebb, Apuci. Nekem nem tetszik ez a néni - mondandója végén még a fejét is megcsóválja, nekem pedig hatalmas mosoly terül szét az arcomon, s hatalmas megnyugvás tölt el, miszerint Sally tényleg szereti a bébiszittert.
- Szóval, Sally, kicsim, az a néni, Harper - elhalkulok, az utolsó szavakat már csak suttogom, hiszen ő nem érdemli meg ezt - az anyukád.
Van az, hogy valamit elképzelünk, hogyan fog történni, s az úgy is lesz. Most pontosan az történt, amire szinte senki nem számított. Azt hittem, hogy miután elmondom Sally-nek, hogy a szőke ciklon az anyja, odamegy hozzá és könyörög neki, hogy vigye el innen. Mert minden normális gyerek ezt csinálná, nem?
Mondjuk a lányom már többször is bebizonyította, hogy nem olyan, mint a társai. De a következő tettével mindenkit meglepett, aki a szobában tartózkodott.
- Nem! - kiáltja, s átmászik Aurora ölébe - Nem! Nekem ő az anyukám - kucorodik bele jobban az ölelésébe, a lány arcán, pedig lassan folynak le a könnyek, én pedig kényszert érzek arra, hogy elzavarjam Harper-t.
- Mint látod, nem akar veled menni - állok fel, majd átsétálok hozzá, s felrántom a kanapéról - Így akár távozhatsz is - terelem az ajtóhoz, ahonnan még hisztérikusan vissza szól:
- Még nem végeztünk, Harry Styles! Nehogy azt hitt, hogy ti hárman boldogan fogtok élni. Megkeserítem, meg én!



Ma reggel - khm, délután egy órakkor - kisebb sokkot kaptam, mikor megláttam, hogy már 30-an vagytok. H I H E T E T L E N !
Elképesztőek vagytok, én/ mi pedig eszméltelen hálások! ❤ 
Tegnap értem haza osztálykirándulásról, ma pedig átaludtam a fél napot, de mindenképp felakartam rakni nektek a részt. 
Uuuu, és, amúgy a vizsgán, piszok szemét módon - mindenkit alul pontoztak - négyest kaptam. Szemetek a tanárok. Lényegtelen. 
Huh, még egy kérdés. Ki az, akit érdekelne egy Facebook csoport? Kérlek, jelezzetek valahogy! 
Xxx. Lacy